Amíg a középkorban az elkárhozás és a pokol elkerülhetetlennek vélt szenvedései tartották félelemben a haldokló betegeket és környezetüket, addig a mai modern társadalmakban élő családokat a halál, mint tabutéma hozza lelkileg és fizikailag is nehéz helyzetbe. Minél inkább elfordul a társadalom az élet lelki, szellemi aspektusaitól, annál kevésbé hajlandó az emberek többsége a halállal és a haldoklókkal foglalkozni.
A modern orvostudomány elmúlt 50-60 évének komoly sikerei hozták magukkal a hippokratészi eskü azon értelmezését, hogy a beteg elvesztése kudarc és amíg él, addig mindent meg kell tenni a gyógyítása, de legalábbis az életben tartása érdekében. Ez a szemlélet eredményezte, hogy korunk modern társadalmainak komoly problémájává vált a halál témájának hárítása, és ennek következményeként a családok ma sokszor az elfogadás és megbékélés helyett a halállal való küzdést választják.
A jelenlegi általános hozzáállás szerint, ha nem beszélünk róla, nem látjuk és nem is hallunk róla, akkor a halál nincs. Ennek a következménye az a gyermeki “mágikus” gondolkodás, hogy ha a halálról beszélünk, akkor ezzel bevonzzuk, és ha meghal a beteg, akkor erről legfőképpen az tehet, aki először beszélt róla. Erről a hozzáállásról tesz említést Bíró Eszter is, a Magyar Hospice Alapítvány pszichológusa a Halál életkérdés című könyvében.
Az elmúlt hónapok eseményeinek (Covid-19) eredményeképpen úgy tűnik, megkezdődött az egészségügy átszerveződése, így elképzelhető, hogy egyre kevesebb módja és lehetősége lesz a családoknak haldokló családtagjaik számára kórházi ellátást, segítséget igényelni. Azzal is egyre gyakrabban kell szembenézniük, hogy ha a kórházi ellátás meg is oldható, annak körülményei nem feltétlenül a legmegfelelőbbek a beteg számára. Látható emellett egy megerősödő felelősségvállalás is, miszerint egyre több család igyekszik megoldani, hogy szeretett családtagjuk otthoni körülmények között haljon meg, felismerve ennek jelentőségét.
Ugyanakkor a halál, mint tabutéma kialakulásával a súlyos beteget ápoló családokban komoly lelki megpróbáltatást okoz, hogy nem tudják hogyan kezeljék az adott helyzetet. Ez gyakran azt eredményezheti, hogy a haldokló azt éli meg, hogy magára maradt a gondolataival és lelki szenvedéseivel, miközben a hozzátartozóknak még attól is bűntudatuk van, hogy a beteg esetleg bekövetkező halálára gondolnak. Teljesen kétségbeeshetnek attól, hogy akár azt sem tudják a beteggel megbeszélni, hogy van-e valamilyen kívánsága saját elhunytával, temetésével kapcsolatban. Mivel a társadalom jelenlegi generációi már az intézményesített betegápolás és halál időszakában nőttek fel, sem a súlyos betegek ellátására, ápolására, tüneteik egyszerűbb házi módszerekkel történő enyhítésére, sem a haldoklásuk végigkísérésére nincsenek felkészítve. Ez azért szó szerint tragédia, mert amellett, hogy a beteg esetleg jóval több fizikai és lelki fájdalmat él meg haldoklása alatt a hozzá nem értő ellátás és hozzáállás miatt, az elhunytat ápoló családtagok egy életen át hurcolhatják bűntudatukat ismerethiányukból fakadó tetteik miatt, önmagukat hibáztatva családtagjuk állapotromlása, halála miatt.
