Az a megtiszteltetés érte az Egyesületünket, hogy 2024.10.24-én vendégelőadóként beszélhettünk a Károli Gáspár Református Egyetemen. Az előadás a Károli Tréninghét keretei között került megrendezésre, melynek témája a rászorulók segítése volt. A meghívást pedig dr. Török Lajos egyetemi docens, irodalom tanártól kaptuk, akivel egy közös, beszélgetős kurzuson közel 50 hallgatónak mesélhettünk az Ars Moriendi Egyesület létrejöttéről és céljairól. Az igen jól sikerült beszélgetés esszenciáját Bodor Marica MA magyar szakos hallgató így foglalta össze:
Vajon mennyire egészséges a mai korban a halálról beszélgetni? –teszi fel a kérdést a Károli Gáspár Református Egyetem tréninghetében megrendezett előadáson Török Lajos tanár úr.
Az előadás vendége Beke Éva, az Ars Moriendi Egyesület[1] elnöke.
- Mit tudunk ma a haldoklásról?
Török Lajos tanár úr irodalmi példákon keresztül tárja elénk ennek a misztikusnak tűnő fogalomnak a nézőpontjait. Örkény István Nincs bocsánat című novellája, vagy Kosztolányi Dezső, Vendég című írása más-más aspektust tár elénk. Megszámlálhatatlan alkalommal, és nagyon diverzifikált módozatokon köszön ránk a halál az irodalmi alkotásokban. A közel 600 éves Ars moriendi fametszetek bemutatása, azok szimbólumrendszerének feltárása ma már nem könnyű feladat. Annyi azonban bizonyos, hogy az emberiség ciklikusan, időről időre ráeszmél arra, hogy a halállal foglalkoznia kell. Feltehetően ezért is jelenik meg folyamatosan mindenhol a kérdés: Mit tudunk ma a halálról, mit tudunk a haldoklásról?
Tanár úr kiemeli a következő gondolatot Kosztolányitól, s ezzel máris értelmet nyer a mai nap előadásának teózisa:
„Nem a halál – arról nem tudom, hogy micsoda és így nem is törődtem vele -, hanem a meghalás. Ez már rám tartozik. Ezt el kell egyszer intéznem. Ez minden ember egyetlen, komoly föladata. Ez az a nagy-nagy vizsga, melyet föltétlenül le kell tennünk.[2]”
Beke Éva, Philippe Ariés munkásságának fontosságára hívja fel a figyelmünket. Ariés a kora középkortól vizsgálja a fejlett nyugati társadalmak halálképének változásait, a temetkezési szokások átalakulását, és magának a „meghalás” folyamatának az átrendeződését. Éva, az Ars Moriendi Egyesület tagjaival közösen teszi fel a legegyszerűbb gyakorlati kérdést a hallgatóságnak:
- Mi az első reakciónk a beszélgetőpartnerünk felé, ha bejelenti, hogy elhunyt egy hozzátartozója?
A zsúfolásig telt előadóban koncentráltan figyelő hallgatók – akik között számos károlis nagy tekintélyű tanár is jelen volt-, halkan adják a választ, érződik nem szívesen mondják ki ezen szavakat:
- Őszinte részvétem!
Közösen eszmélődünk rá, hogy ilyenkor, ezzel a válasszal nem a halott felé, hanem az itt maradottak felé fordulunk. Az én „részvétem” az ő veszteségéért van. A veszteség szó pedig a veszít alakjában valamiféle negatív tendenciamintához kapcsolódik a modern, 21. századi ember tudatában. Valóban így lenne, vagy csak elhisszük, hogy ez, mármint a halál itt és most veszteség? A veszt szót először 1372[3]-ben adatolták a Jókai kódexben. Már itt kétféle jelentésrétegét tárták fel, az egyértelműn túl (elpusztít) jelenti még az: „elszenvedi, engedi, hogy valamije fogyatkozzék” Milyen szép és pontos leírása ez a fentebb idézett Kosztolányi által is megfogalmazott „meghalásnak”.
Nem is olyan régen, még a „Nyugodjék békében” volt a használatos kifejezés, mely sokkal inkább az interakciós térben történt pillanatnyi fontosságra ad reflexiót, hiszen a folyamat lényegére, a halottra fókuszál. Ezen a ponton hívja fel figyelmünket az előadó arra is, hogy amíg egy távolabbi múltban a haldoklás egy nyílt szertartás volt, addig ma ezzel a tevékenységgel magára hagyjuk a haldoklót. Nem gonoszságból, csupán azért, mert fogalmunk sincs róla hogy mit kellene tennünk. Nincs műveltségünk, mely a halálhoz kapcsolódik. Hogy is lenne, mikor igyekszünk tőle elfordulni, csakis az élettel foglalkozni inkább. Még beszélni sem szívesen beszélünk róla.
„Halálműveletlenek” vagyunk, pedig a halál művek nap mint nap, megállás nélkül dolgozik. Tudatlanok vagyunk ebben a fejlett, iparosodott, túldiszciplinált környezetben erre a nyilvánvalóan természetes, ősi, és szükségszerűen bekövetkező folyamatra. Ez most nagyon ridegen, és kegyetlennek hangzik az ódon tudásközvetítő falak és az univerzitás szellemiségének fényében. Pedig haldoklás idején leginkább a felszínes dolgokkal vagyunk elfoglalva. Beszélünk az orvossal, keressük az ápolót, gyógymódokat kutatunk, jobb esetben imádkozunk, rossz esetben panaszkodunk. Kényszeres cselekedeteket teszünk hozzátartozóként, és Vedrődy B. Éva elmondása szerint, a gyakorlatban a legtöbbet elhangzó kérdés a haldoklók szájából:
- Akkor én most mit csináljak?
A hozzátartozók leggyakoribb kérdései pedig a matéria köré rendeződnek, hiszen azt legalább érteni vélik:
- Miért nem eszik?
Mivel nyugtathatja meg mindkettejüket ilyenkor az ápoló? A folyamat zajlik, marad a kísérés, a fájdalmak csökkentése, s meglepő tényként tárul elénk, hogy a fizikai fájdalmainknak csak 25%-a fizikai eredetű.
75%-a fájdalmunknak, tehát a 3/4-e teljesen máshonnan érkezik. Ezért nem használnak időnként az erős morphin tapaszok. Nota bene, tehát a megoldást máshol kellene keresnünk. Az Ars Moriendi Egyesület célkitűzése az, hogy tudásukkal, méltósággal végigkísérjék a haldoklót. Kiváltként azokat, akiknek nincs semmiféle más kapaszkodójuk ezekben az időkben.
A mi hiányos tudásunkat igyekeznek pótolni, és munkájukkal mindenkihez közelebb hozni azt, ami úgy is bekövetkezik, mert ha tetszik, ha nem, az biztos, hogy előbb utóbb mind ott fogunk állni szemközt a halállal, s belekerülünk a haldoklás folyamatába. „Ez az a nagy-nagy vizsga, melyet föltétlenül le kell tennünk” írja Kosztolányi, és igen, tisztelt Hallgatóság, tisztelt Tanáraink, mi mind tudjuk, hogy könnyebb a vizsga, ha készültünk rá. Miért lenne ez más halál idején?
Mennyi idő hát felkészülni a halálra, és hogyan kell azt tenni? Beke Éva a jogszabályt idézi, ahol a jogalkotó a hospiceban a halálos rákkal diagnosztizált betegnek erre egy évet biztosít. Na de mi van a többi emberrel? Aki nem gyógyíthatatlan rákos, és nem tudja, mikor jön a vég? Nekik is kell készülniük?
Nyelvi érdekességként megemlíti, hogy az orvostudomány háborús metaforákkal dolgozik. A betegséget legyőzzük, felvesszük a harcot a vírusokkal. Tehát a betegség, s általa a halál is egy legyőzendő célként aposztrofálódik az emberi tudatban, miközben pont az ellenkezője igaz. Van e más választásunk egyáltalán mint – ahogy Kosztolányi írja- a „meghalás.” „Ezt el kell egyszer intéznem”, ennélfogva nem elkerülhető, így tehát ad absurdum a győzelmem. Mit tehetek tehát én, az esetlen magára maradt szubjektum?
Elfogadom azt a tényt, hogy egyszer majd a testem lebontja magát. A cél nem ennek a feltartóztatása, hanem egy olyan életminőségnek a megélése, hogy amikor távozom elégedetten tudjak visszanézni az életemre. Legyen módom elrendezni azt, amit el kell rendeznem, legyen módom elbúcsúzni, legyen módom végrendelkezni.
Nagyon fontos mondat hangzott el az itt maradóknak is, mert ez is a kísérés része, a gyászolókkal való törődés. Minél kevésbé gyászszerűen éljük meg a távozók hiányát, annál kevésbé fogadjuk el, hogy a haldoklásnak, és gyásznak is van helye, ideje és tudománya.
Milyen érdekes, hogy gyásztanácsadók már léteznek, van ilyen foglalkozás, de a halálkoordinátor kifejezésre csak megdöbbenve nézünk. Én is, most találtam ki.
Az élet végső állomása a halál, és hogy hogyan lehet szépen meghalni? Higgyék el kérem, van ennek is tudománya!
Az Ars Moriendi azt a missziót vállalta fel a legrászorultabbak vezetése mellett, hogy ezt a tudást mindenkihez eljuttassa. Nem gondolják, hogy mindent-tudók, de nem ijednek meg attól, ha tévednek.
Az előadássorozatot Török Lajos tanár úr szándékozik folytatni a megfelelő időben és keretek között!
Tartalmas életet, békés átlépést mindannyiunknak!
Bodor Marica
[1] https://www.arsmoriendi.hu/
[2] https://epa.oszk.hu/00000/00022/00486/15044.htm
[3] https://uesz.nytud.hu/index.html
